Típus: Terta Orionette 1004 (zöld fadobozos Terta)

Gyártó: Telefongyár

Adományozó: Korzenszky Vanda

A típus gyártásának kezdete: 1957-58.

Gyártási év: 1959

Hullámsávok: H, K

Működőképesség: tökéletes

A Zöld Fadobozos Terta fogalom volt Magyarországon. Tudtommal ez az első magyar tranzisztoros rádió típus. Viszonylag sokat készítettek belőle, ez a példány a gyártás kezdeti szakaszából származhat (pontosabban affene tudja). A típusjelzések elég zavaróak, mert a kék Kádár (1958-59, 1961. kiadás) és az összevont fekete Kádár (1956-59, 1963. kiadás) szerint eredetileg a csak középhullámú lett volna a 1004 (két változatban), míg a kétsávos a 1027, a sárga Kádárban (1960-63, 1964. kiadás) meg már keveredik a kettő, alváltozatok is vannak. Ez utóbbiban még kimenő trafó nélküli kivitelt is mutatnak, gyakorlatilag Orionton végfokkal. Én egysávos, csak középhullámú kivitelt még nem láttam.

Mindenesetre ezen kétsávos készülék skálalapján típusként 1004 áll. Az Orionette név és a skálalap Orion logója ne tévesszen meg senkit, abban az időben valami ok miatt az Orionhoz kapcsolták a rádiókat. Az Orion logó alatti imp. felirat arra enged következtetni, hogy Orion márkanévvel exportálták a készülékeket.

A készülék fejlesztése egy monográfia szerint 1957-ben fejeződött be a Telefongyárban és a panelek is Terta föliratúak, tehát a néven kívül nincs köze az Orion gyárhoz.

Vanda szerint nagymamája Szombathelyen az orosz (szovjet) kantinban vette ezt a rádiót, mert akkor még csak ott lehetett kapni, tehát korai készülék. Ennek ellentmond, hogy a biztosan eredeti Siemens MP kondikon és a potméteren is 59.7 a gyártási hónap jelzése, ezek szerint 1959. végén gyárthatták. A NYÁK bal oldalán a forgó mellé a 000885 szám van beütve, valószínűleg ez a gyári szám, ami valószínűtlenül alacsony. Vanda szerint eredetileg ez a készülék is zöldebb volt, csak kifakult, bár ezt nem hiszem. A Kádár könyvben az egysávos fényképe világos borítást és sötét középső csíkot sejtet. Az enyémen ez a jóval ritkább színösszeállítás látszik, (koszos) vajszínű, középen fakult zöld csíkkal. Tény, hogy a legtöbb ilyen készülék zöld volt sárga csíkkal, innen származik a beceneve.

A teleptartó és a hordszíj hiányzott, ezeket nem tudtam pótolni.

Érdemes megnézni a fadoboz kidolgozását.

A készüléket sikerült tökéletesen behangolni, vételkészsége még ennyi év után is jó. A hangolás finom és a skálához képest egész pontos. A fadobozban a nagy hangszóró kellemes hangot ad, hangereje megfelelő (akkoriban egy csöves kisszuper sem tudott többet).

Ez a készülék tudta először fölváltani az áramszolgáltatás nélküli területeken (a falvak külterületein és a tanyákon akkoriban nem volt villany!) a telepes csöves készülékeket, amelyek táplálásához egy hatalmas anódtelep és egy kb. kétliteres hasábforma légpolarizációs fűtőelem kellett. Ez a rádió két “lapos elemmel” (2 x 5,30 forint szocialista időkben) jó ideig használható volt.

A készülék belül szellős, könnyen szerelhető, nagyon jó konstrukciónak tartom. Hét tranzisztorral készült, a japán “hattranzisztoros”-hoz képest a hangfrekvenciás előerősítőbe tettek egy plusz fokozatot.

Amikor hozzám került a készülék, a panel a forgó körül ketté volt törve, a hangszóró körül volt egy panelszakadás, ezen kívül valaki már javította és picit elkötött egy vezetéket, így a hosszúhullám nem működött.

A NYÁK panel majd’ 2 mm vastag bakelitje tartja a meglehetősen nehéz alkatrészeket és rögzíti az egész elektronikát. A törött helyen szerencsére testre kötött fólia futott körbe, ezekre két vastag, merev drótot fölforrasztva sikerült pontosan javítani a panelt. A fóliaszakadást nem volt könnyű megtalálni.

Két öreg MM elkót meg kellett patkolnom és egy többlet elkót forrasztottam be a tápot szűrni.

Egyébként nem kellett alkatrészt cserélnem, de az első hangfrekvenciás tranzisztort valószínűleg már cserélték. Az RF és KF tranzisztorok eredetiek, Hitachi gyártmány, de nem a később mindenütt használt 2SA15 és 2SA12, hanem amerikai számozású 2N219 és 2N218. A hangfrekvenciás rész eredeti “kalapos” tranzisztorai, P14 és P6 már Tungsram gyártmányúak, a diódával együtt. A végfoknál a szürke P14 kinézetű alkatrész jelölés nélküli hőstabilizátor dióda. Valószínűleg a Tungsram így sütötte el a selejt tranzisztorokat, amik diódának még jók voltak.

A potméter az 1/3 rész táján picit kontakthibás, de még használható; nem javítható kivitel.

A passzív alkatrészek az abban az időben szokásos szénréteg ellenállások és klf. kondenzátorok. Néhány Siemens metálpapír kondenzátor is van a rádióban érdekes módon, mert abban az időben “nyugati” alkatrészeket csak akkor használtak, ha végképp nem volt magyar megfelelője. A viszonylag nagyméretű KF serlegek nagyobb körjóságot adnak. (A japán zsebrádiókban külső ferrit magos (köpenyű) KF trafók voltak, azokat kisebb méretben lehet készíteni.) A fázisfordító és kimenő trafónál sem spóroltak az anyaggal. A sávváltót az akkor szokásos jackley tárcsával készítették.

Külön érdekesség a hátlapra erősített kis tekercs, amiről először azt hittem, pótlólagos amatőr megoldás. A kapcsolási rajz gondosabb tanulmányozása után kiderült, hogy a hátlap közepén lévő rögzítő csavarhoz (ami egy fém banánhüvely) kell kötni a földelést és a szigetelt banánhüvelyhez az antennát. A kettő közé kapcsolt tekercs induktívan csatolja be az antenna jelét a párhuzamos ferritantennára. Nem is húzza el az oszcillátort!

Öröm egy ilyen jól felépített készüléket behangolni. A KF-ekben még az eredeti viasz volt, ezeket nem hangoltam. Az egyedi megoldású középhullámú trimmereket a forgókondi két oldalára ragasztott álló fegyverzet és a kívül lévő, földelt rugalmas rézlemezek alkotják, amiknek egymástól való távolságát csavarral lehet változtatni. Ezeket nem kapcsolja le a hullámváltó, a hosszúhullámú trimmerek ezekkel párhuzamosan kapcsolódnak. Ezért előbb a KH-ot kell behangolni és csak utána a HH-ot. A skálán KH-on meg van jelölve egy középső hangolási pont is, amit Kádár is megad, viszont nincs hangolható padding (rövidítő) kondi. Gondos vizsgálódás után kiderült, hogy a gyári beméréskor a KH padding kondit kis tűrésű kerámia csőkondikból válogatták, így hangolták a sávközepet (itt a 195 pF 2 %-os kék csőkondi 195/2 fölirattal a ferritantenna és a forgó között átlósan). Későbbi készülékeknél már elképzelhetetlen volt ilyen gondosság. Az is lehet persze, hogy a forgót nem tudták elég pontosan gyártani, azért volt rá szükség. Tény, hogy a HH közepe nem hangolható be elég pontosan, de ezt csak maximalista vájtfülűek veszik észre.

A készülék rendbetétel után kiválóan működik. Kellemes hangja miatt még mostanában is szívesen hallgatom rajta a híreket.